Felfoghahtatlan rendeltetésű helyek, megoldatlan régészeti rejtélyek, vagy megmagyarázhatatlan események a világ minden táján történnek, ez alól Magyarország sem kivétel. Kutakodjuk tehát kicsit hazai pályán, hiszen a Kárpát-medencében is akad számos rejtélyes hely, dolog, vagy éppen elgondolkodtató esemény, amivel érdemes foglalkozni. Ilyen például a Mátranováki Fanyűvő legendája, amely a 80-as években kapott szárnyra és azóta is folyamatosan jelen van a Mátra környékén.

Titokzatos erdei lények
  A 80-as években a mátrai szénbányászok beszámoltak egy "különös állatról", ami nagyon is emberszerű. Innen vette kezdetét a az erdőben élő, fehér szőrű, majom-szerű lény legendájának modernkori folytatása.
  Azért folytatás, mert a fanyűvő léte nem egy modernkori városi legenda, már a Gyimes csángó mondák történeteiben is olvashatunk egy rá kísértetiesen hasonlatos lényről, melyet a folklór szerint "oly szürke gyapjú fed, akár a juhokat, s nem tudni róla, asszony-e, vagy ember". Több forrásból is származnak a titokzatos teremtményre utaló részletek:
 "Vót egy régebbi kaliba Királykúton, egy kaszáló kertbe, s akkor a juhok kimentek oda, s ment a leányka, a testvérem, a kaliba felé vissza. S akkor a kaliba ajtóba meglátta, hogy állott a vadleány vagy vadember, asszony-e, vaj ember. Olyan vót, mint egy szürke juh, olyan gyapjas alakba vót. Csak keze s feje vót. Neki vót támaszkodva az ajtónak, vigyázkodott ki onnét. S akkor a leányka megijedett, s futott, s nagy sóhajtva bészaladott a szállásra a szüleihez, s osztán mentek ki, de mán eltűnt vót, nem mutatkozott meg, elhúzódott vót. Azelőtt ott még látták. Azon a helyen látták, Békás tartományba, egy vőgyön, úgy híják Királykút. De azt mondják, hogy gyéren szaporítanak."
(Salamon Anikó: Gyimes csángó mondák, ráolvasások, imák. 1987, 121. történet)
  Bár nem magyar területre vonatkozó észlelés, de a 122. történetben is szó esik vademberekről:
"Apósom mesélte, hogy vót a háborúba Oroszország valamelyik részén, s ott a helybéliek aszonták, hogy ott is vannak vademberek. Hogy mán ezek a vademberek, s azok egyenlők lehettek-e, nem tudom. Azok, azt mondták, hogy úgy élnek, hogy vadokot fogna. Vadbőrökbe Őtözködtek..."

  Ortutay Gyula: A magyar folklór c. könyvének 431. oldalán pedig az alábbi részlet olvasható:
"Aránylag elmosódott a természeti démonok alakja. Erdős-hegyes vidékeken beszéltek az "erdei csudáról" (Zrínyi Miklós, a költő emlegette), a vadlányról (Erdélyben beszéltek róla. Nagyobb vizek mentén víziemberekről is szó esett"

A Mátranováki Fanyűvő
  A fanyűvő elnevezést egyébként egy régi magyar meséből, a Fehérlófiából kapta és mivel az eddigi legtöbb beszámoló Mátranovák térségéből származik, gyakran emlegetik a Mátranováki Fanyűvő néven is. Mátranovák környékén, e dimbes-dombos vidéken egy hatalmas, szinte érintetlen, sűrű erdőség terül el, amely tele van üregekkel, szakadékokkal, elhagyatott bányajáratokkal és barlangrendszerekkel, ezek ideális tereppé teszik a tájat még egy emberszerű és méretű, kis létszámú, rejtőzködő faj számára is, hogy hosszú időn át észrevétlen maradhasson.  
  Sokan a jetihez, avagy hegyi emberhez hasonlítják a fanyűvőt: magas, eléri a 2,5-3 métert is, hosszúkás, görnyedten járó, aránytalan testrészekkel bíró (hosszú, földig érő kezek és hosszú lábak, tömzsi fej és csenevész test), többnyire szürkésbarna bundát viselő, izzó szemű erdei lény. Kerüli a napfényt, többnyire éjjel aktív, jelenléte legfőképpen onnan ismerhető fel, hogy a csendes, éji erdőben monoton baltakoppanások visszhangoznak. A lény legtöbbször két lábon mozog, ám egyes szemtanúk szerint négy lábra ereszkedve gyorsabb. Sokan fákon látták, így valószínűsíthető, hogy fára is képes mászni. Feltehetően mindenevő, ám a beszámolók nagy része inkább húsevőnek titulálja.

Észlelések

•   -A 80-as években a mátrai bányászok között terjengett egy legenda, az erdőben élő, fehér szőrű, majom-szerű lényről. Több bányász is látta, egyikőjük farkasszemet is nézhetett vele faháza mellől.
• -1998-ban, egy kisebb iskolai csoport látta a fanyűvőt késő éjszaka, Bátonyterenyén.
• -2001-ben Mátranovákon, pár táborozó éjszakai sétára indult. Egy kis idő múltán egy fehér, majomszerű lényt pillantottak meg egy fán. Miután az állat észrevette az erős zseblámpa fényét, leugrott, s elszaladt.
• -2007 őszén Heréd közelében egy kukoricás mellett sétálva látták, majd ugyanezen a területen észlelték 2008-ban is, ám ekkor csak hangját hallotta a szemtanú, ám megtalálta félig elfogyasztott táplálékát egy fán, ami feltehetően egy emlős teteme volt.
• -Ugyanebben az évben Pécel közelében, egy réten vették észre, azonban a lény itt is elmenekült.
• -A legfrissebb beszámolók 2011 áprilisából származnak. Mindkettő Pécel közelében történt. Az első történetben egy sátorozó csoport látta egy fasor szélén sétálva, s itt is a lámpa fényére menekült el. A második eset során két fiatal egy kis, kitaposott ösvény végén vették észre a fehér színű majmot. Félénk módon itt is elfutott a helyszínről.
• -A legfurcsább, talán egy mátranováki férfi esete. Állítólag négyszer is találkozott a lénnyel, s egyszer testközelből is láthatta, amikor hatalmas kutyája rátámadott a majomszerű állatra és leteperte a földre. Csomós, néhány helyen hiányos, szürkésfehér szőrzete volt és nagyon hosszú végtagjai. Arca sötét színű volt, de nem borította szőr.

Lehetséges magyrázatok
  A legegyszerűbb magyarázat, hogy a fanyűvő hazugság, egyszerű kitaláció. De mivel a mesék többségének magja valóság (és ez több felfedezés bizonyítja is), így érdemes elgondolkodni valamilyen más megoldáson.
  Sokan úgy gondolják, hogy egy reptéri szállítás során, vagy egy állatkertből megszökött egzotikus majomfajról lehet szó, mint például egy csimpánz. Ez a változat viszont nehezen elképzelhető, mert erről a lényről immár évtizedek óta vannak észlelések, és ezek a fajok nem bírnák hazánk hűvös éghajlatát. Másik lehetséges feltevés lehet, hogy egy máig fennmaradt emberelődről beszélünk, amely a környező területeken volt honos.
  Egy összetettebb elmélet szerint, ez egy a jégkorszakhoz alkalmazkodott majomfaj volt. Hosszú fehér szőre nőtt, ami elrejti a hóban és megvédi a hidegtől, valamint hosszú végtagjai segítették a közlekedést a hóban és a sziklák közt. A hótakaró olvadásával a faj a magasabb, s még mindig hideg klímájú hegyekbe szorult, mint a Kárpátok, vagy a Tátra. A 20. századi, Tátrában végbemenő erdőirtásoknak köszönhetően a lény elvesztette fő élőhelyeit, s délebbre szorult hozzánk, a Mátrába. Ez az elmélet megmagyarázná, hogy miért csak a század végéről vannak beszámolók az állatról.
  Vagy lehet egy vándorló, eddig ismeretlen emberszerű főemlős faj, mely Ázsiából halad Európa felé. Ennek az elméletnek az egyetlen bizonyítéka, hogy Ázsiában is észleltek hasonló lényeket.

  Bármi is legyen az igazság, az tény, hogy a világon volt már rá példa, hogy egy ismeretlen emberszabású létét először csupán legendának vélték, majd később bebizonyosodott, hogy valóban létező állatfajról van szó. Példaként említhető erre a Hegyi gorillák esete, akikkel kapcsolatban is pontosan ez volt a helyzet. Ezért hát, mielőtt teljesen elvetjük azt, ami első hallásra furcsának, vagy éppen hihetetlennek hangzik, kicsit gondolkodjunk el rajta. Hiszen, ha tényszerűen akarunk eljárni, csak alapos vizsgálódás és lehet, hogy csak hosszú idő elteltével lehetünk bizonyosak abban, hogy valami kitaláció, avagy sem.
  A történet még megoldásra vár, addig is zárjuk a témát egy fanyűvőhőz kapcsolódó mondókával:
„Szél szökik az éjszakába, messze hallik, csattan újra balta, éles foga fának törzsébe tép, remeg a föld, amerre csak lép...”

Forrás:

Internet
Ortutay Gyula: A magyar folklór; 1979
Salamon Anikó: Gyimes csángó mondák, ráolvasások; 1987
 

"Ám hirtelen a hegy falának
színén, hipp-hopp, csodás kapu támad,
mintha barlang nyílna, két szárnya kitárva:
s bemegy a furulyás, s a gyerekhad utána.
És amikor már mind odabenn volt,
a hegy fala ismét összecsukódott."

  A hamelni patkányfogó meséjét már 700 éve mesélik sokféle változatban, azonban a háttérben meghúzódó valódi történet nem kevés kérdést vet fel. Miért engedték a felnőttek, hogy elmenjenek a gyerekek,  hogy veszthették el hirtelen 130 gyermek nyomát? És miért nem keresték őket nagy erőkkel..? És még sorolhatnánk..

Egy német népmese
  Egy rövid összefoglaló azok számára, akik nem ismerik ezt a mesét:
A hamelni patkányfogó története 1284-ben játszódik Hameln városában, Alsó-Szászországban, Németországban. 1284-ben tehát, a patkányoktól hemzsegő Hameln városába egy köpenyeges férfi érkezett, aki pénzért elvállalta, hogy megszabadítja a települést a patkányoktól. Bűvös erejű sípjával a Weser folyóba csalogatta az állatokat, ezzel teljesítette a feladatot, de a bérét megtagadták tőle. Még ugyanabban az évben, június 26-án vadász képében tért vissza és újra megfújta sípját, de most a gyerekeket csalogatta magával. 130 gyereket a Koppel-hegybe vezetet, ahonnan soha többé nem kerültek elő.

  A szorinak több változata is létezik, vannak olyanok is, amelyek szerint egy, vagy akár három gyerek hátramaradt. Az egyik gyerek sánta volt, és nem tudott lépést tartani, a másik süket volt és nem hallotta a zenét, ő a többi gyereket követte kíváncsiságból, a harmadik pedig vak volt, és nem látta, hová megy a többi gyerek. Egy másik változat szerint az egyik vak, a másik néma volt, a harmadik pedig visszafordult útközben a kabátkájáért. Egyes változatokban a gyerekeket is a folyóba fullasztotta, míg mások szerint a gyerekek visszatérhettek, miután a szülők többszörösen is kifizették a patkányfogót.
  A patkányfogó nem túl vidám meséjét Johann Wolfgang von Goethe, Jacob Grimm és Achim von Arnim foglalta össze egy történetbe, eredeti címe: "Rattenfänger von Hameln", azaz a Hamelni patkányfogó. A Hamelni patkányfogó angol megfelelője a Pied Piper, lehetséges, hogy ezen a néven többeknek is ismerős.

Írásos bizonyítékok
  A történet legkorábbi ismert feljegyzése magából Hameln városából származik és érdekes módon egy szóval sem említi a patkányinváziót. A hamelni templom számára készült ólomüveg ablakon volt látható, amely körülbelül 1300-ból származik. Bár 1660-ban megsemmisült, számos írásos beszámoló maradt fenn róla. A legrégebbi a lueneburgi kéziratban található (kb 1440-50), amely így szól: „1284-ben, Szent János és Pál napján, június 26-án egy sokféle színbe öltözött furulyás 130 Hamelnben született gyermeket elcsalt, és elvesztek a kivégzés helyén, a Koppen közelében".
Hamelin város feljegyzései között egy 1384-es bejegyzés is komoran kijelenti: „100 éve, hogy gyermekeink elmentek”.
 

Elméletek
  Ha a gyerekek eltűnése nem bosszú volt, akkor mi volt az oka a Furulyás cselekedeteinek? Számos elmélet próbálta megmagyarázni, mi történt Hameln gyermekeivel. Néhányan úgy vélik a gyerekek valamilyen természetes ok miatt haltak meg és hogy a Furulyás valójában a Halál megszemélyesítője volt. Azzal, hogy a patkányokat a fekete halállal társították, azt sugallták, hogy a gyerekek ennek a pestisnek az áldozatai. A fekete halál azonban 1348 és 1350 között volt a legsúlyosabb Európában, több mint fél évszázaddal a hamelni esemény után.
  Egy másik elmélet, hogy a gyerekeket valójában a szüleik küldték el a rendkívüli szegénység miatt, amelyben éltek. De az is felmerült, hogy a gyerekek egy halálra ítélt „Gyermekkeresztes hadjárat” résztvevői voltak, és a mai Romániában kötöttek ki. De létezik egy olyan elképzelés is miszerint a gyerekeket eladták a konstantinápolyi rabszolgapiacon.

  Abban az időben számos német hagyta el otthonát, hogy gyarmatosítsa Kelet-Európát. Wibke Reimer, a Hameln Múzeum projektkoordinátora erre a hipotézisre reflektálva azt mondja: „Ebben a forgatókönyvben a Furulyás a toborzó szerepét játszotta. Ők voltak a felelősek a keleti vándorlások megszervezéséért, állítólag színes ruhákat viseltek, és olyan hangszeren játszottak, amely felkeltette a lehetséges telepesek figyelmét.”
 Egy furább elképzelés szerint ez a táncmánia leírása, más néven Szent Vitus tánca. Ez a "betegség" a 14. és a 17. század között sújtotta Európát  és úgy írják le, hogy az emberek „órákig, napokig , vagy akár hónapokig hisztérikusan táncoltak az utcákon, amíg össze nem omlottak a kimerültség miatt, vagy meg nem haltak szívrohamban vagy agyvérzésben”.
  A legsötétebb elmélet még azt is feltételezi, hogy az úgynevezett Furulyás valójában egy pedofil volt, aki besurrant Hameln városába, hogy elrabolja a gyerekeket alvás közben. Talán a gyerekek eltűnésének szörnyűsége az oka annak, hogy kevés részlet áll rendelkezésre a történtekről. Esetleg olyan valami történt, amit a tisztviselők eltitkoltak? Valami annyira traumatikus, hogy a város kollektív emlékezetében oly sokáig, évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül is szóban közvetítették?

A rejtély megoldása(?)
  Történészek már korábban sejtették, hogy a legendának valós alapja lehet, 2014-ben cseh kutatóknak sikerült bizonyítékokat találniuk az ügyben. Kutatások és levéltári források azt bizonyítják, hogy a krónikában emlegetett 130 gyermeket a dél-morvaországi Vyskov környékére vitte a furulyás. Az alsó-szászországi Hameln és Podomí közötti valószínűsíthető kapcsolatra Podomí múltjának kutatása közben jött rá Ervín Cerny helytörténész. Cerny figyelmét felkeltette Wolfgang Wann német történész egyik munkája, amelyben azt állítja, hogy Vyskov környékére a 13. században szászokat telepítettek le, mégpedig Bruno korabeli olmützi püspök rendeletére. A püspök maga is szász származású volt, a Hameln városától mintegy 15 kilométerre lévő kis településen született. Valószínűnek tűnt tehát, hogy a püspök szülőföldjéről hozatott telepeseket Dél-Morvaországba.
  Podomí település múltjának kutatásakor Cerny egy olyan forrásra talált, amely Hamlíkov (azaz Kis Hameln) nevű települést emleget a falu közelében. A feltételezett helyen ásatásokat folytattak és valóban épületmaradványokra bukkantak. A huszita időkben ugyanis Hamlíkov leégett és egy 1596-os dokumentum szerint a település végleg elpusztult.
  Nagyon valószínű tehát, hogy a rejtélyes furulyás a valóságban egy olyan személy volt, aki a püspök megbízásából telepeseket toborzott. Így a legenda szerinti 130 hamelni fiatal Dél-Morvaországba kerülhetett. Ezektől a telepesektől kapta nevét Hamlíkov, vagyis Kis Hameln.
 

  A történelmi feljegyzések azt sugallják, hogy Hameln Patkányfogójának története valós esemény volt és lehetséges, hogy sikerült megoldani, hogy mi is történt valójában ezekkel a gyerekekkel.

  A történet végét egy kérdéssel zárnám: ha a hamelni esemény a valóságon alapult, mennyi igazság van más mesékben, amelyeket gyerekként meséltek nekünk..?

Az idézet a poszt elején Robert Browing "A hamelni patkányfogó" című verséből származik Rakovszky Zsuzsa fordításában. A teljes vers ITT olvasható.

Forrás:

Wikipedia magyar oldal

Wikipedia

Ancient Origins

Mese témához kapcsolódó poszt:

Jancsi és juliska története

Hófehérke és a hét törpe valódi története

  Anglia keleti részén, Suffolk megyében található a kb.1800 fős lakosságú Woolpit, amely egy 12. századi bizarr történetnek köszönheti hírnevét.
Ritkán hallani ugyanis olyan gyerekekről, akik zöldes bőrrel jelennek meg a mező szélén és nem ismerik a helyi nyelveket. A történészek még ma is vitatkoznak arról, hogy van-e igazság a történetben, az elvetemültebbek egészen odáig mennek, hogy azt állítják, egy földönkívüli találkozást ír le egy meglehetősen furcsa középkori népi történet, amelyre generációk óta emlékeznek.

Woolpit zöld gyermekeinek története
  Maga a legenda azt állítja, hogy Woolpit Zöld Gyermekei egy fiú és nővére voltak, akiket aratáskor a szántóföldeken dolgozó parasztok St. Mary’s of the Wolf Pits-nél (Woolpit). Meglepő módon a bőrük zöld árnyalatú volt, ruhájuk valamilyen ismeretlen anyagokból készült, beszédük teljesen érthetetlen volt az aratók számára.
  Az elvadult gyerekeket a faluba vitték, ahol végül befogadták őket a helyi földbirtokos, Sir Richard de Caine Wilkes-i otthonába. A gyerekek azonban egy falatot sem ettek, minden eléjük tett ételt rettegve utasítottak vissza, mintha mérgezők lennének. Napokkal később viszont, már az éhhalál szélén véletlenül megpillantottak egy rakomány éppen leszüretelt zöldbabot, arra azonnal rávetették magukat és jóízűen belakmároztak belőle. Hónapokig kizárólag zöldbabon éltek, mígnem később mertek enni más ételeket, ennek következtében bőrük kezdte elveszíteni furcsa zöld árnyalatát.

   Nem sokkal később a fiú megbetegedett, majd hamarosan belehalt a betegségbe, míg a lány jó egészségnek örvendett és idővel végleg elveszítette zöldes bőrszínét. Az elkövetkező években megtanult angolul beszélni és később állítólag feleségül is ment egy férfihoz King's Lynnben, a szomszédos Norfolk megyében. Egyes beszámolók szerint az Agnes Barre nevet vette fel és a férfi, aki feleségül vette, II. Henrik nagykövete volt, bár ezeket a részleteket soha nem ellenőrizték. Miután megtanult angolul beszélni, a lány elmesélte a származásuk történetét.
  Agnes arról számolt be, hogy testvérével egy furcsa földalatti földről jöttek, amelyet Szent Márton földjének nevezett. Nem volt nappal és éjszaka, hanem örök szürkület. Hozzájuk hasonlóan a föld alatt élő Szent Márton föld minden lakója zöld volt, mint ők. Egy másik világító földet írt le, amely egy folyón át látható. Azt is elmesélte, hogy ő és testvére apjuk nyájára vigyáztak, amikor egy barlangra bukkantak. Amikor beléptek a barlangba, sokáig bolyongtak a sötétben, mígnem harangszót követve kijutottak a túloldalra, ragyogó napfénybe jutva, amit megdöbbentőnek találtak. Ekkor találtak rájuk az aratók.

Írásos nyomok a középkori krónikákban
  A falu neve, amelyet először a 10. században Wlpit, majd Wlfpeta néven jegyeztek fel, az óangol wulf-pytt szóból ered, ami azt jelenti, hogy „farkasok befogására szolgáló gödör”. A középkorban Anglia mezőgazdaságilag legtermékenyebb és legsűrűbben lakott területén feküdt. A falu a gazdag és hatalmas Bury St. Edmunds apátsághoz tartozott.

  Magát a történetet két korabeli krónika is rögzítette. Ralph of Coggeshall, angol krónikás, aki egy ciszterci kolostor apátja volt Coggeshall-ban, amely körülbelül 42 km-re délre feküdt Woolpit-től. Woolpit zöld gyermekeiről írt beszámolóját a Chronicon Anglicanum (Angol Krónika) jegyezte fel és benne Sir Richard de Calne-t nevezte meg forrásként, aki magához vette a gyerekeket.
  Eközben az angol történész és kanonok William of Newburgh (i.sz. 1136-1198) beépítette a zöld gyerekek történetét a Historia Rerum Anglicarum (Angol ügyek története) című fő művébe.
  Az esetet megörökítő két krónika semmilyen kommentárt vagy magyarázatot nem fűzött a történtekhez, de a nép fantáziáját azonnal beindította és évszázadokig ámulatban tartotta a különös sztori. A legtöbben tündéreknek vagy manóknak gondolták a zöld gyerekeket, akik Tündérországból kerültek át véletlenül az emberek világába. Később természetesen a földönkívüli-magyarázat is előkerült, az ufóhívők szerint idegen civilizáció képviselői lehettek az eltévedt kicsik. Megint mások a párhuzamos dimenziók létezésével próbálták magyarázni az esetet, szerintük Agnes és öccse egy dimenziókapun zuhantak át véletlenül, így kerültek a mi világunkba.

Kik lehettek a zöld gyermekek?
  Az évszázadok során számos elméletet terjesztettek elő a Woolpit zöld gyermekei furcsa történetének magyarázatára. Zöld elszíneződésüket illetően az egyik javaslat szerint a gyerekek hipokróm vérszegénységnek nevezett betegségben szenvedtek, eredetileg Chlorosis néven (a görög Chloris szóból ered, ami zöldessárgát jelent, hivatalos neve Hypochromic anemia). A klorózist a nagyon helytelen táplálkozás okozza, amely befolyásolja a vörösvértestek színét, és a bőr észrevehetően zöld árnyalatát eredményezi. Ezt az elméletet támasztja alá az a tény, hogy a lányról azt írják, hogy az egészséges táplálkozást követően visszatért a normális színhez.

  Egy másik magyarázat szerint a kislány és a kisfiú arzénmérgezéstől szenvedhetett, és talán szándékosan hagyták őket magukra a szüleik, nehogy megfertőzzék a közösséget. Az őket befogadók viszont nem betegedtek meg, így ez a teória könnyen elvethető. Sokkal valószínűbbnek hat a Derek Brewer történész által vallott elmélet, mely szerint a gyerekek súlyos vashiányos vérszegénység miatt zöldültek be. A betegséget a középkorban a „hajadon lányok nyavalyájaként” ismerték, ugyanis gyakran jelentkezik serdülőkorban a menstruációs vérveszteség miatt. Leggyakoribb kiváltó oka az elégtelen, vasban szegény étrend, tünetei között pedig a bőr zöldes elszíneződése is szerepel. Értelemszerűen amikor a gyerekek átszoktak a megfelelő táplálkozásra, a tünetek megszűntek, a bőrük színe is újra normális lett.
  Ami a lány leírását illeti a furcsa földről, Paul Harris a Fortean Studies 4-ben (1998) azt javasolta, hogy a gyerekek flamand árvák, valószínűleg egy közeli, Fornham St. Martin néven ismert helyről származtak, amelyet a Lark folyó választott el a Woolpittől.

  A 12. században sok flamand bevándorló érkezett, 1173-ban sok embert megöltek Bury St. Edmunds közelében, mivel II. Henrik király uralkodása alatt üldözték őket. Ha Woolpit zöld gyermekei valóban menekülő flamand bevándorlók lettek volna és ha a Thetford-erdőbe menekültek volna, akkor a megrémült gyerekek számára ez állandó szürkületnek tűnhetett. Bejuthattak a környék számos földalatti bányajáratának egyikébe is, ami végül Woolpithoz vezette őket. A flamand ruhákba öltözve és más nyelven beszélő gyerekek nagyon furcsa látványt nyújthattak falubelieknek.

Egyéb magyarázatok: földönkívüliek, esetleg időutazók
  Más kommentátorok inkább túlvilági származást javasoltak a gyerekek számára. Robert Burton 1621-ben megjelent "The Anatomy of Melancholy" című könyvében azt javasolta, hogy Woolpit zöld gyermekei "leestek a mennyből", aminek következtében mások azt feltételezték, hogy a gyerekek földönkívüliek lehettek.
  Az Analog folyóiratban megjelent 1996-os cikkében Duncan Lunan csillagász azt feltételezte, hogy a gyerekeket véletlenül a Woolpitbe szállították földönkívüli szülőbolygójukról, amely esetleg szinkron pályán rekedhetett a Nap körül és ezért az élhető terület csak egy szűk "szürkületi zónára" korlátozódik egy hevesen forró felület és egy fagyos sötét oldal között. Ezeket az állításokat ismét felvette "Gyermekek az égből" című 2012-es könyvében is.
  Szintén népszerű elmélet az időutazás, miszerint a gyermekek időutazók és valamilyen technikai nehézség miatt a 12. században rekedtek.

  Az első lejegyzése óta Woolpit zöld gyermekeinek története több mint nyolc évszázadon át fennmaradt. Bár a történet mögött rejlő valódi tényekre soha nem derült fény, számos vers, regény, opera és színdarab ihletőjeként szolgált szerte a világon és továbbra is megragadja sok kíváncsi elme képzeletét.

Felső kép: Woolpit zöld gyermekei, Randolph Caldecott Babes in the Wood című illusztrációjából. Public Domain

Forrás:

Wikipedia

April Holloway, 2022.01.20 The Green Children of Woolpit: Legendary Visitors from Another World

Bár a szárazföldön élő fajok nagy részét ismerjük, mégis van számos olyan terület a Földön, amelynek élőlényiről keveset tudunk. Vannak még helyek, ahova az emberi "civilizáció" nem tette be a lábát, gondoljunk csak Szibéria hatalmas területére, vagy a kietlen, száraz sivatagokra. Az emberek által gyéren lakott területeken lehetnek még bőven felfedezésre váró lények.  Hogy mennyire rejtélyesek, vagy különösek, esetleg veszélyesek, azt egyenlőre csak a helyi hitvilág, legendák és elbeszélések alapján tudjuk besorolni.

A Góbi-sivatag titka

A mongol halálféreg talán a kevésbbé ismertebb rejtélyes lények közé tartozik Nyugaton. A legendák szerint a Góbi-sivatag forró homokdűnéi alatt él egy olyan lény, amitől annyira félnek a mongol emberek, hogy még a nevét is félnek kimondani. Lehet, hogy sokaknak a Tremors szörnyei, vagy a Düne óriás homokférgei jutnak eszébe, azonban ezeknél jóval kisebb, viszont nem kevésbbé halálos állatról számolnak be a legendák.

A mongolok „Allghoi khorkhoi”-nak (Олгой хорхой) nevezik, ami „bélférget” jelent, mert ez a kövér, vörös, halálos kígyószerű szörny úgy néz ki, mint egy tehén belsősége. Ez a féregóriás akár 120cm hosszúságúra is megnőhet és azonnal képes megölni az embereket. Hogy miként és hogyan csinálja, arról nem egységesek az elbeszélések. A sivatagi nomádok úgy vélik, hogy az óriásféreg savas anyaggal fedi be áldozatát, amely mindent korrodált sárga színűvé varázsol. A legenda szerint, amikor lény támadni kezd, fél testét kiemeli a homokból és elkezdi felfújni, amíg fel nem "robban", beterítve  mérgével szerencsétlen áldozatát. A méreg annyira erős, hogy a zsákmány azonnal meghal, mások szerint hatalmas elektromos töltést bocsát ki. Bárhogyan is öl, nagyon gyorsan és távolról is meg tudja tenni.​

A halálféreg kutatása

Számos ország kutatói, kalandorai, utazói és zoológusai utaztak már el a déli Góbi-sivatagba, hogy tanulmányozzák a halálférget, de senki sem látta őket. A halálos féreg történetét generációk óta mesélik Mongóliában.

A lény először Roy Chapman Andrews 1926-ban megjelent On the Trail of Ancient Man című könyve nyomán került a nyugati figyelem középpontjába. Az amerikai paleontológus mongol tisztviselők összejövetelén hallott másodkézből származó történeteket és így írt a szörnyről: „A jelenlévők közül senki sem látta a lényt, de mindannyian szilárdan hittek a létezésében, és aprólékosan leírták a külsejét."

Ivan Mackerle cseh zoológus a halálférgek kutatásának egyik vezető kutatója. Egy diáktól hallott egy halálos féregről és 1990-ben Dél-Mongóliába utazott, hogy többet tanuljon. A helyiek féltek beszélni a halálos féregről és az, hogy a kormány is betiltotta a féreg kutatását (vagy bármilyen említését), még nehezebbé tette számukra a Góbi sivatagban rejtőző titkok megfejtését. A tilalmat azonban feloldották, így folytathatta útját. „Titok Mongóliában” című könyvében  a halálos férget „kolbász alakú, fél méter hosszú, tehén vastagbeléhez hasonló" lényként írta le. "Pikkelyes bőre és rövid farka van, amely úgy néz ki, mintha levágták volna. Nehéz megmondani, melyik a farok és melyik a fej". Ezt ő maga soha nem erősítette meg, de valóságosnak írta le a lényt.

Dr. Karl Shuker brit zoológus, „Az ember elől rejtett vadállatok” című könyv szerzője a legendás halálos férget a „világ egyik leghíresebb állataként” írta le, ami a déli Góbi homokja alatt rejtőzik. Élete nagy részét a dűnékben tölti, de a homokon fekvés mindenkit megijeszt.” Noha gyíkokként mozognak a föld alatt, gyakran júniusban és júliusban jelennek meg. Egyes tudósok megfigyelték, hogy ennek az lehet az oka, hogy a felület nedves és nedves. Shuker soha nem látott vagy igazolt halálférget, de feltételezte, hogy ez egy gyík lehet, amely forró éghajlaton él.

Andrei Simukov, egy szovjet tudós, aki az 1930-as években Mongóliában dolgozott, érdekes tényt hagyott hátra útinaplójában. Azt mondta: „A férgek gyakori állatok a Saxaulban és a Suuj Gobiban. Az emberek sokat beszélnek róla, és nagyon félnek. Ez az állat általában akkor jön a felszínre, amikor esik az eső, vagy ha a talaj nedves. Evéskor egész testét a préda köré csavarja, fulladás után pedig egészben lenyeli a zsákmányt. Azt mondják, hogy ez az állat csak a mongol Góbi-sivatagban található. Úgy gondolják, hogy ha találkozik ezzel a féreggel a sivatagban, nem éli túl. A féreg körkörösen, akkora területen, mint a saját mérete, szétterítette mérgét és hamarosan a körülötte lévő állatok és emberek egy pillanatra elvesztik az eszméletüket és meghalnak. A féreg szaporodási ideje alatt kerül a felszínre, és nagyon veszélyes, ha ez idő alatt bárkitalálkozik vele. Normális esetben világos színű,de ha dühös, kipirosodik és milliónyi méregcseppet bocsát ki a szájból. A méreg olyan, mint a ciánsav."

Ivan Efremov szovjet tudós is írt egy cikket a halálféregről, valamint az expedícióján részt vevő két kutatótárs haláláról:
„… Furcsa, olyan, mint egy kolbász” – suttogta a fülembe a sofőr. Nem volt se lába, se szája, se szeme, egy méter hosszú volt, és úgy nézett ki, mint egy kolbász. A feje és a farka megkülönböztethetetlen volt. Két kövér kígyószerű lény volt, akik összegömbölyödtek a homokban. Amikor Grisánk kiugrott a fülkéből, kezelőnk azt kiáltotta: „Ne lőj, kapd el élve” és utána futott. Abban a pillanatban a mellettem álló mongol öregember megfogta a kezem, ijedt tekintettel nézett rám és könyörgött: "Hagyd, halál lesz, hívd vissza őket." Ezért kiáltottam Grishának és Misának: „Gyertek vissza!”, de ők továbbra is az állathoz futottak, nem hallva kiáltásomat. Hirtelen két féreg gyűrűt formált, amely azonnal sötétkék lett. Misa zuhant először némán a homokra és teljesen mozdulatlanná vált. Egy idő után Grisa ugyanoda esett. Fogtam a pisztolyomat és utánuk futottam, de a két féreg már elment. Sajnos munkatársaink már meghaltak a méreganyagok miatt."

Eddig még senkinek nem sikerült képet vagy videót készíteni az Allghoi khorkhoi-ról, semmilyen maradványt, vagy tetemet sem sikerült találni, így a mongól haláféreg egyenlőre a legendák szörnye marad (egyébként sem szívesen találkoznánk vele). Azonban a Góbi-sivatag kb. 1,2 millió négyzetkilóméter területű és nagyrészt felfedezetlen terület, így a rettegett féreg akár még valóban létezhet is a sivatag homokja alatt rejtőzve.

Korábbi poszt hasonló témakörben:

Izland hivatalos víziszörnye

Édesvízi titokzatos lényeket és szörnyeket minden kontinens folklórjában találunk, de kevés olyan van, amely létezését hivatalosan is elismerték. Egészen 2014-ig. Ekkor ugyanis az izlandi Fljotsdalsherao önkormányzati tanács által végzett kormányzati vizsgálat megállapította, hogy a Lagarfljotsormur nevű legendás tengeri kígyó, amely a pletykák szerint a Lagarfljot-tóban él, valóban létezik. De kezdjük az elején.

Lagarfljotsormur, az Óriás Féregszörny

A történet sok évszázaddal korábbra nyúlik vissza, egészen az 1300-as évekig. Az elbeszélések és faljegyzések szerint a Lagarfljótsormur állítólag Lagarfljótban él, amely egy édesvizű, gleccser táplálta tó Egilsstaðir keleti részén, Izlandon. A Lagarfljótsormurt általában 90 méter hosszúnak írják le, sok domborulattal és arról is beszámoltak, hogy a vízen kívül feltekeredve pihen, vagy látták a fák közé siklani.

A féreg legendáját először az Izlandi Évkönyv 1345-ös bejegyzése említi (konkrétan a Skálholts Annáll), bár a szöveg csak „csodálatos dologként” említi a megfigyelést és nem kifejezetten féregként. A Lagarfljóton látott "dolog" szigeteknek, vagy vízből kiemelkedő púpoknak tűnt és több száz ölnyire voltak egymástól, de senki sem látta, hogy feje vagy farka lenne. A lényt a későbbiekben is bizonyos gyakorisággal dokumentálták az évkönyvek.
A tóban lévő kígyót 16. századi világtérképek, 17. századi krónika és a 17. századi krónikából egy barokk költemény említi. A Guðbrandur Þorláksson püspöknek tulajdonított Izland térkép, amelyet Abraham Ortelius térképész vésett 1585-ben, egy másik tanúsítvány a lény létezésére.

A térképen Lagarfljót mellett van egy felirat (In hoc lacu est anguis insolitre magnitudinis, noxius inrolis, apparet cum memorabiles ingruunt mutationes.), amely szerint "Ebben a tóban egy szokatlan méretű kígyó egy ártalmas lény, amely akkor jelenik meg, amikor valamilyen emlékezetes esemény közeleg.”

Egy 1595-ös Mercator-térképen egy rövidebb felirat található, amely csak egy nagy méretű kígyóra utal.
Oddur Einarsson püspök Qualiscunque descriptio Islandiae (kb.1589) című könyvében szintén szerepel egy Lagarfljót szörnyeteg.

A Lagarfljót tóban lakó feltételezett folyami kígyó leírása megtalálható a De mirabilibus Islandiae-ben is(VI. fejezet), amelyet Gísli Oddsson skálholti püspök írt. A kígyót a norvég nyelvben strandvorm-ként emlegették. Megoszlottak a vélemények arról, hogy hány púpja volt, változóan egy, kettő vagy három. A lény észelése mindenképpen valamilyen közelgő természeti csapást jelzett előre. Például, amikor kiöntött a folyó és megremegett a föld és a házak, azért is szegény Lagarfljotsormur-t hibáztatták.

Jón Árnason 1862-ben megjelent népmeséje, amelyet egy Múlasýsla-i iskoláslánytól gyűjtött 1845-ben, a lagarfljóti nagy kígyó történetét meséli el, amely eredetileg kis „kígyóféregnek”, vagy „kígyónak” indult (izlandiul: lyngormur), mielőtt hatalmas méretűre nőtt volna. De létezik olyan változat is, amiben azt írják le, hogy ez valójában egyfajta csiga (izlandiul: brekkusnegill), vagy inkább a fekete meztelen csiga, az Arion ater lehetett. Lássuk azonban a mesét, vagyis egy részét:

"A lánynak az anyja adott egy aranygyűrűt, és azt az utasítást kapta, hogy a legjobb módja annak, hogy az aranyból hasznot húzzon, ha egy bogárféreg (csiga) alá helyezi. Így is tett, és néhány napra a vászonláda tetejébe tette, de aztán megállapította, hogy a kis sárkány olyan nagyra nőtt, hogy feltörte a ládát. Ijedten dobta be az aranyat és az aranyat is a tóba, ahol tovább nőtt a búzaféreg, és rettegésben tartotta a vidéket, mérget köpve, embereket és állatokat ölve. Két finn, akiket a szörnyeteg elpusztítására és az arany visszaszerzésére hívtak, azt mondta, hogy sikerült a tó fenekéhez kötniük a fejét és a farkát, de lehetetlen volt megölni, mert egy még nagyobb sárkány volt alatta."

A lény százazföldön történő megjelenését  zord évszak, vagy a terméskiesés előjeleként tekintették.

1963-ban az Izlandi Nemzeti Erdészeti Szolgálat vezetője, Sigurður Blöndal arról számolt be, hogy látta az óriási férget, 1998-ban pedig a Hallormsstaðir Iskola egyik tanára és diákjai azt állították, hogy tanúi voltak a legendás lénynek.
2012 februárjában az izlandi nemzeti műsorszolgáltató, a RÚV tette közzé azt a házi videót, amelyen a Lagarfljótsormur látható, de a szkeptikusok azt állították, hogy a videó egyszerűen egy élettelen tárgyat ábrázol, amelyet a gyors áramlat mozgat. A Fljótsdalshérað önkormányzati tanács 13 fős „igazságbizottságot” hozott létre annak megállapítására, hogy a Hjörtur E. Kjerúlf által forgatott videó hiteles-e.
A vizsgálóbizottság 2014 augusztusában fejezte be a nyomozást és megállapította, hogy a videó hiteles és további vizsgálatot és kutatást javasol a Lagarfljótsormur kapcsán. És bár a tagok megosztottak a videóval kapcsolatban, de nem látnak okot kétségbe vonni a lény létezését. Egyes rossz nyelvek szerint a bizottságot némileg a 2012-es videó okozta turizmus kitörése is „motiválhatta”. Alább az ominózus videófelvétel, mindenki döntsön saját bellátása szerint:

Hasonló témájú poszt:

A sivatagi halálféreg